|
|
Demokráciáról, diktatúráról, avagy mi a baj Lukasenkoval?
Életem első 30 évét diktatúrában töltöttem el. Naponta hazudott a sajtó, cinikus, szemforgató módon a legaljasabb hazugságokkal traktált a TV-híradó, vastagnyakú, vörös fejű alkoholista rongyember kollaboránsok parancsolgattak, akár merre néztem, a katonaságnál, a rendőrségnél, a munkahelyen.
Szomjaztam az igazságra, ezt a szomjat némiképp csak a Szabad Európa Rádió csillapította, és azt gondoltam, a magam és országom bajaira egyetlen egy gyógyszer van csak, a demokrácia, és ha ez egyszer eljön, minden egyéb bajunk megoldódik, mert minden bajunk a diktatúrából ered. Irígyeltem a nyugati népeket, akiknek az önrendelkezés, az önkifejezés szabadsága mellé még a jólét is megadatott, amit ugyancsak a demokrácia áldásának tudtam be.
Épeszű becsületes ember nem is gondolkodhat másképp, ha a mérlegre tesszük a két rendszert; egyik oldalon egy személy vagy egy szűk klikk kezében van a hatalom, a másik oldalon a választópolgárok többsége dönt, ezért a politikai pártok óvakodnak olyan politika folytatásától, amely nem tetszik a választóknak, mert akkor más erőt választanak.
Aztán eljött a "rendszerváltás", hihetetlen lelkesedéssel várakoztam a következő évekre, na most aztán, most lesz végre demokrácia, többpártrendszer, sajtószabadság, gazdasági fölemelkedés, fejlődés. Az első idők furcsaságait még az új kor gyermekbetegségeinek tudtam be. Csak lassan, évek során érlelődött meg bennem a felismerés, hogy
E bevezetőt azért tartottam szükségesnek leírni, nehogy valaki diktatórikus hajlamokkal vádolhasson. Láthatjuk azonban, hogy ez a demokrácia nem igazi demokrácia, mondjuk ki, nem demokrácia, itt is egy törpe kisebbség érdeke érvényesül a közérdekkel szemben. Ez a kisebbség a volt kommunista nómenklatúra és a vele szorosan összefonódó külföldi gyarmatosító elit. Az íratlan megegyezés lényege: ellophatjátok a közvagyon egy bizonyos részét (cégek, ingatlanok, szakszervezeti üdülők) ha miénk lehet az összes többi, a sok ezer milliárdos nemzeti vagyon. A kommunista nómenklatúra élete végig ki van biztosítva, sőt még unokáik is nagyvállalkozók lesznek, a gyarmatosító elit pedig szép lassan birtokba veszi az országot. Érdekeik összekötik őket, ennek eredménye a magyar nép minél erőteljesebb kisemmizése, állati sorba sűllyesztése. Lehet itt MSZP, MDF, SZDSZ, FKGP, FIDESZ, a háttérhatalom gondoskodik róla, hogy gyenge jellemű, korrumpálható személyek vezessék a pártokat, akárki győzzön a választásokon, az az ő emberük legyen.
A pénzolligarchia ilyen irányú törekvése nem csak Magyarországra jellemző, megfigyelhetjük, hogy azok az országok a demokratikus jófiúk, amelyek minél kevésbé akadályozzák őket.
A belorusz elnökválasztásokkal kapcsolatban Lukasenkoról egy elég gusztustalan figura képe bontakozik ki előttünk a sajtójelentések alapján. Nem felejtik el kihangsúlyozni, hogy kommunista apparatcsik volt (bezzeg amikor a másik ilyen, Fogorvos Gyulánk Európai Károly-díjat kapott Aachenben, röpködtek a jelzők, hogy humanista, européer, stb.), diktatórikus hajlamú, kétes tisztaságú választásokon biztosítja be hatalmát, ellenőrzése alá vonja az ország egyetlen TV-állomását. Miután tudjuk, hogy az amerikai külpolitika egyáltalán nem kényes szövetségesei erkölcsi tisztaságára*, máshol kell keresnünk Lukasenko bűneit.
Legfőbb, mondhatni halálos bűne: nem hajlandó a Nemzetközi Valutaalap által előírt orvosságot bevenni. Nem akar privatizálni (az ország javait külföldi kézbe adni), kapcsolatait szorosabbra akarja fonni Oroszországgal. Ez különösen veszélyes a NATO számára, hiszen ha a két ország közt egy únió jönne létre, netán még Ukrajna is csatlakozna ehhez, ez gyakorlatilag egy új pólus feléledését, létrejöttét jelentené szép, egypólusú világunkban.
De folytassuk Lukasenko bűnlistáját. Külföldi beruházások területén Beloruszia az utolsó helyet foglalja el a FÁK-államok között. A privatizálás csak kis lépésben zajlik, a privatizált cégek tulajdonosai hazai személyek és nem külföldi cégek, a külkereskedelem állami irányítású. Azaz: nincs "független" Nemzeti Bank, amely nyakló nélkül venné fel a hiteleket. Azonban az ellenséges médiák is elismerik, "Lukasenko meg tudott akadályozni egy olyan mértékű recessziót, mint amilyet Oroszországban vagy Ukrajnában tapasztaltak az emberek."
És itt van a kutya elásva. A nemzetközi fináncolligarchia meg tudna élni Beloruszia nélkül, gyakorlatilag övé a meghatározó szerep Kelet-Európában, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem számít már neki. De retteg attól a gondolattól, ha Beloruszia sikeresen száll szembe a gyarmatosító törekvésekkel, egész Európa meglátná, hogy lehet élni az új világrenden kívül is, sőt jobban lehet élni! És akkor kártyavárként omolna össze az egész Wall-Street irányította birodalom.
Ezek után gondolom természetes olvasóink számára, hogy az antiszemita kártyát is elővették. Igaz, hogy Lukasenkora ilyet nem tudtak rábizonyítani, "de nemrég kiutáltak az országból egy tudósítót, aki egy moszkvai független TV-állomás számára tudósított. Az illető ma Jeruzsálemből tudósít" - írja a németországi Jüdische Rundschau.
Betetézi a bűnlistát, hogy Lukasenkoék kizavarták a Soros-alapítványt (ki fogja most kábítószerre, buziságra nevelni a belorusz fiatalokat?)
Lukasenko, Beloruszia, nektek szurkolunk!
B. Tóth István
* Emlékezzünk csak a néhány évvel ezelőtti esetre: a szembenálló két közép-afrikai haramia közül azt kiáltották ki demokratának, aki Amerikának igérte a gyémántbányászati koncessziót. Vagy: a Közép-Ázsiai szovjet utódállamok autokrata vezetői kivétel nélkül ugyanabból a kommunista KGB-s nómenklatúrából kerülnek ki, mégis a legnagyobb egyetértésben aknázzák ki a térség olajkincseit az amerikaiakkal.
